Ha valaki egyszer rám talál. Maghy Zoltán válogatott versei. vál. és szerk. Molnárné Farkas Nikoletta, Nagy Beatrix
Jelentős esemény-e, ha egy kisvárosban új verseskötet jelenik meg? Tulajdonképpen igen: a lírát olvasók egyre szűkülő körének idejében nem magától értetődő, ha egy iskolavárosnak hagyományosan nem nevezhető kistelepülésen irodalmi kötet jelenik meg. Hajdúnánás azonban némileg kivételt képez ez alól. Részint azért, mert az évenként megjelenő Nánási Kalendárium című helytörténeti olvasókönyv és a különböző antológiák rendre közölnek lírát és kisprózát a helyi vagy a városhoz kötődő alkotóktól és fiataloktól. (Így például Krusovszky Dénes első versei is ilyen, a nánási alkotók műveiből válogató kiadványban jelentek meg.) Részint pedig azért, mert a városnak van egy fiatalon elhunyt költője, Maghy Zoltán (1907–1930), akinek a recepciója rendre fel-felbuzdul, majd a lelkesedés alábbhagy, mígnem ismét nekilendül. A tavalyi évben ennek a nekibuzdulásnak az újabb eredményeként megjelent egy friss válogatás Maghy verseiből két, a műveket felvezető tanulmány kíséretében, Ha valaki egyszer rám talál. Maghy Zoltán válogatott versei címmel.
Maghyról hajdúnánásiként sem tudtam sokkal többet annál, mint hogy „volt”. Nem voltam s vagyok ezzel egyedül. A városnak a költőhöz fűződő viszonyára jellemző, hogy 1973-ban fedezték fel ismét az akkor már negyvenhárom (!) éve halott szerzőt, s a Maghy-életmű azóta is a folytonos újrafelfedezés és elfeledés között oszcillál. Ily módon minden ismételt felfedezés a rácsodálkozás élményét is nyújtja, amennyiben a több évtizedes hiátusok révén eleven, az életművel, a költő valóságos tehetségével számot vető recepcióról sem beszélhetünk. Maghy tehát volt, minthogy 1930-ban elhunyt, s volt, minthogy emlékezete sem igazán élő.
E sajátosság egyik oka alkalmasint Maghy tragikus sorsa: hosszú betegség után, mindössze 23 éves korában halt meg, pályája tehát akkor ért véget, amikor még éppen csak elkezdődött. Ez aztán egyszerre lehetne táptalaja egy az alakja köré fonódó kultusznak (ahogyan az gyakorta előfordul), és egyszerre nehezíti a művészi teljesítmény reális megítélését. Előbbire az olyan jellemzések, mint az „Ady halkszavú utóda” vagy „a nemzet új költőinek egyike” utalhatnának, csakhogy valóságos kultuszról ebben az esetben nem beszélhetünk a befogadás említett fragmentáltsága miatt.
A felfedezés–elfeledés–újrafelfedezés dinamikája a helyi közönség irodalom iránti fogékonyságának hiányában is kereshető. Maghy Zoltán muzeális alak: akárcsak a róla elnevezett, szülői házban álló emlékszoba, maga is merev, nem élő. Tudjuk, hogy volt, de nem olvassuk verseit, ami nem is csoda, elvégre az itt tárgyalt kötet előtt csak az említett negyven évvel ezelőtti kiadvány tette közzé a verseit, vagyis műveinek hozzáférhetősége finoman szólva is korlátozott volt, s korlátozott ma is. Márpedig mind a kultusznak, mind a valós értékítéletnek a minimumfeltétele a korpusz könnyű hozzáférhetősége.
A Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény által most közreadott versválogatás tehát jelentős hiányosságot igyekszik pótolni, ám e gyűjtemény is még mindig csak töredékét nyújtja a kéziratban fellelhető anyagnak. A válogatás alapját a 2017-ben az intézmény tulajdonába került füzetek jelentik, amelyek összesen 435 verset tartalmaznak. Ennek csupán mintegy negyedét, 132 szöveget közöl a kötet, azt is meglehetős önkényességgel. Ugyanis, mint az az előszóból is kiderül, a kéziratok közül a könyvtár munkatársai válogatták ki az „általuk megszeretett, hozzájuk közel álló, rájuk ható műveket”, s a „teljes és változatos kép érdekében az irodalmi szempontú kiegészítést [sic!] Vékony Gábor végezte el”.
Vékony irodalmár, kritikus, középiskolai tanár, a közreadott műveket megelőző két tanulmány egyikének szerzője. A másik értekezést Buczkó József néprajzkutató jegyzi. Mindkét szerző meghatározó alakja és kiváló ismerője a helyi szellemi életnek, így két értelemben is fontos kontextust rajzolnak az életmű reprezentációja köré. Egyfelől a Maghy család történetéről, a kéziratok sorsáról, a kiállítóterekbe került anyagokról, a még élő családtagokkal történő kapcsolatfelvételről stb. ad áttekintést Buczkó írása, mintegy kiindulópontként.
Másfelől Vékony megkísérli vázolni a fogadtatástörténet eddigi főbb állomásait és megállapításait, majd kiegészíteni azokat. A recepció megegyezik abban, hogy Maghyra a legnagyobb hatást Ady, valamint a századvég és a századforduló szerzői (Vajda, Kiss József, Reviczky) gyakorolták. Verseit az ő modorukban, őket követve, időnként az ő verseiket másolva alkotta meg. (Ez utóbbi esetekben gyakorta jelzi is az imitációs gesztust, mint például az Óh! mért ily korán?! címűben.) Eddig, amint azt Vékony is írja, kevés elemzés, a szövegekhez igazán közel merészkedő interpretáció született a művekről, ami az életművet eddig gondozók diszciplináris kötöttségeiből (néprajz, történettudomány, helytörténet) is fakadhat. Ezért a fogadtatás többnyire megelégedett a különféle címkézésekkel (lásd az Adyra utaló megállapítást) és egy-két verssor vagy cím idézésével. Vékony a szűkös keretek között is igyekszik pótolni valamit ebből a hiányosságból. Így a közelebbi vizsgálódás rögvest árnyalja az Ady-hatás erejét (amely végig „jelen van ugyan, de sosem válik kizárólagossá”), s mellé helyezi – mások mellett – Tóth Árpád és Dsida költészetét. A Tóth-lírához való kapcsolódást a művek tematikája, „a csiszolt megszólalás, a finom melankólia, az impresszionisztikus stílus” adja az értelmező szerint. Dsida költészetét Maghy szinte biztosan nem ismerte, ám a két lírikus élete, az azt beárnyékoló betegség, ennek nyomán a halál közelségének tudata s így a versek témái rokonítják a két életművet.
Maghy verseiben „a halállal való megbékélés, a közelgő elmúlás természeti törvényként való elfogadása” a jellemző, vagyis bizonyos kivételektől (lásd például az Itt nem… című verset) eltekintve nem annyira a halál félelmetessége, borzongató ereje dominál, mint inkább a kényszerű elfogadás és egyfajta természeti rendbe illeszkedés, amelyet időnként kiegészít a túlvilágba vetett hit artikulálása (például az Isten virága című versben: „Az Isten majd a kertjébe ültet, / Mint annyi mást, ki sokat szenvedett […] Óh, én megtudtam e lázas-bús éjen: / Pompás virága leszek az Úrnak…”).
Maghy a lélek és a test (folyamatosan romló) állapotának megjelenítéséhez rendre természeti képeket hív segítségül. A fa-, illetve virágszimbolika szép példája az Engedd meg nekem, amely egy nyíló virágbimbóra irányuló megszólításból bomlik ki, akár maga a virág, méghozzá ellentételezéssel: a virág kinyílásával párhuzamosan a textus a versbeszélő haláláról referál. „Hogy elálmodjam Rólad a Nyarat, / Csak egy percre, hogy arcod vesd felém, / Hogy mosoly fagyjon bús szirmaimra, / Megholt lelkemhez legyen egy szavad: / »Nem is tudtam, hogy költő volt – szegény!«” A megszólító és a megszólított közötti távolságot elmossa a szöveg (a verset nyitó „Te feslő bimbó”-ból a szöveg végére „bús szirmaimra” lesz), vagyis mintha azt a tételt is színre vinné, miszerint az aposztrophé úgy szólítja meg a Te-t, hogy közben minden megszólalás az Énre is irányul. Az utolsó sor (amely hangot kölcsönöz a virágnak) központozása ráadásul ironikus modalitást kölcsönöz az addigi elégikus hangoltságnak, amennyiben a „szegény” nemcsak magára a meghalásra, de a versbeszélő költő voltára is vonatkoztatható: nem annyira azért méltó a sajnálatra, mert meghal, hanem azért, mert költő volt.
Hogy a „költőség” miért implikálja a sajnálkozást, arra Maghy más versei irányítják rá a figyelmet. Visszatérő tapasztalata az állandó meg nem értettség. Ez nemcsak a szülővárosra jellemző (Az én városom), hanem más terekre is. Így láttatja például a Tátra környékét, ahol a költő gyógykezelését végezték: „Vágyra éhes, igázó lelkemet, / Itt a csillogó Tátra ölén, / Nem értik meg a szegény emberek…” (Vágyra éhes, igázó lélekkel) Az ezt közvetlenül megelőző textus a hegyet mint geológiai képződményt a romantikát idéző módon áradó érzelemmel közelíti meg: „Az Alföld égő csókját hozom Neked / Havas fürtű szép szerelmem: Tátra.” (Tátra) A két szöveg ilyen módon ellenpontozza egymást, miközben egyszerre szól a természeti szép felértékeléséről, és egyszerre köt össze eltérő földrajzi és kulturális „kódokat” (Tátra–Hajdúnánás).
A városhoz fűződő ambivalens viszony alkalmasint nem csupán minták és szerepek felől értelmezhető, vagyis a meg nem értettség itt korántsem csak toposz. A húszas évek vidéki, falusi-paraszti kultúrájában az, aki irodalommal foglalkozott, viszonylag kevés megértésre számíthatott (a szó empátia és interpretáció értelmében egyaránt), Nánás ráadásul meglehetősen messze fekszik – az akkor már elcsatolt – polgárvárostól, Nagyváradtól és Budapesttől is. (Debrecentől nem, ám a cívisvárosnak az új és modern iránti ellentmondásos fogékonyságáról a szakirodalom bőségesen szólt már.) Ily módon tehát Maghy úgy állt elő a hajdúnánási szellemi életben „modern költőként”, hogy egyszersmind a kortárs irodalmi élet kurrens poétikai tendenciáit (az avantgárdot, valamint József Attila és Szabó Lőrinc lírájának korai kísérleteit) nem ismerhette, míg szűkebb pátriájábana másutt már megszokottnak számító nyugatos líra részben még ismeretlennek, de mindenképp újnak, merésznek számított. A Maghy-œuvremegítélésének nehézsége (a korábban említett sajátosságokon túl) éppen ebben is áll: saját közege nem értette meg, s bizonyos ellenérzéssel fogadta, míg a mai olvasó már kevés merészet, újítót fedez fel a verseiben, a minta utáni alkotás (mint Maghy gyakori eljárása) a nem feltétlenül jó értelemben vett ismerősség érzetét keltheti.
Pedig olykor kimondottan izgalmas kérdéseket feszeget, amelyekre az irodalomértés is inkább az utóbbi időben figyelt fel. Így például az Akkor című versének középpontjában a pénz áll, amely nemrégiben az Alföld egyik lapszámának hívószava is volt. Maghy versében valami hasonló történik, mint Adynál, akinél „a pénz a teljesség ígéretét nyújtó, az embert felemelni képes hatalom és önmagától elidegenítő erő egyszerre” (lásd Herczeg Ákos tanulmányát a lapszámból). Maghynál ez így jelenik meg: „Mikor a lázak tengerén elérem / A pénzen nyugvó Gyönyör szigetét, / S szent könnyeimmel öntöm végig partját, / Nyögve szól a pénz: elég már, elég. // És megfogja búsan tékozló kezem: / Te sokat akarsz, én kevés vagyok, / Te akaró vagy, én meg akaratlan, / Az erőm kicsi, s a vágyaid nagyok…”
Maghy verseinek zöme helyi lapokban jelent meg, ám néhány szövegét a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők is közölt, nem egészen érdemtelen tehát Maghy tehetségéről beszélni. „Valószínűleg az új költői irányzatok megismerése, valamint az Ady-féle szimbolizmussal való szakítás lett volna az együttes feltétele annak, hogy Maghy egyéni stílusa kiforrhasson” (Vékony), ez azonban az őt körülvevő közeg és az életét meghatározó, majd azt kioltó betegség egyaránt lehetetlenné tenné. Így aztán hiába az időről időre érzékelhető felbuzdulás, költészete még nincs benne a köztudatban, fontosságának hangsúlyozása nem állandó. Ehhez mélyebb interpretációk megléte mellett szükséges volna a hajdúnánásiak igénye is Maghy olvasására. E nélkül egyetlen kanonizációs szándék sem hozhat tartós eredményt.
Számomra éppen ezért e kötet eseményjellege a leginkább meghatározó, vagyis önmagában az a tény, hogy viszonylag nagy példányszámban megtörtént egy helyi alkotó műveinek rendszerezett kiadása. Részint pedig az, hogy ez a korpusz, a nagyközönség számára egyelőre ismeretlen darabjaival, még így is számos lehetőséget tartogat a későbbi befogadás számára is. Nem mellesleg a kötet arról is referál, hogy a szerkesztők szerint a kétezer-húszas években mi lehet fontos egy hajdúnánási olvasó számára egy a 20. század első felében alkotó helyi költő műveiből.
Ha valaki egyszer rám talál. Maghy Zoltán válogatott versei. vál. és szerk. Molnárné Farkas Nikoletta, Nagy Beatrix, Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény, Hajdúnánás, 2022.
Hozzászólások